„Idehaza hiteles legyek”

Valahányszor Dresch Mihály pódiumra lép, nagy taps, kiáltozás fogadja. A lelkesedés nem valamiféle külsődleges megnyilatkozásnak, extrém viseletnek, viselkedésnek szól, hanem a várható produkciónak, mely mindig meglepi valami újjal, eredetivel a közönséget. A fiatal tenorszaxofonos és fuvolás 1955-ben született, 1979-ben végezte el a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz tanszakát, és éppen a vizsgakoncertre állt össze az az együttes – a Binder-kvartett – melynek Dresch máig is tagja. 1981 tavaszán, a wroclawi dzsesszfesztiválon, a Jazz nad Odrán, elnyerte a harminc éven aluliak csoportjában a „legjobb szólista” díját. Idén júniusban Kölnben lépett fel, s a helyi újság zenekritikusa, Von G. Huesman elismerően írta, hogy az est szaxofonosai közül egyedül a magyar fiúnak sikerült a Coltrane-os utánérzéseket elkerülnie, temperamentumos játékával, kontrollált technikájával kimozdította a vendéglátó német együttest a „döcögésből”.

Dresch intuitív alkat, különös érzékenységgel közelít az intellektuális fogantatású mai stílusirányzat, a progresszív avantgarde dzsessz felé, ugyanakkor meglepő könnyedséggel improvizál, zenei fantáziája gazdag, témái változatosak.

- A Binder-kvartett, melyre rövid néhány év alatt az egész hazai dzsessztábor felfigyelt, meglehetős tudatossággal munkálta ki stílusát. Ön hogyan jellemezné az együttes zenei felfogását?

- Keretbe foglalt kompozíciókat igyekszünk játszani, nemcsak egy „számot”, hanem egyfajta összefüggő zenei folyamatot. Úgy szerkesztjük meg darabjainkat, hogy meghatározott zenei eszközök, motívumok mintegy bójaként lebegjenek benne, így nagyjából mindannyian tudjuk, milyen irányban haladjunk, s hová jussunk el a végén… Bár nincs szó teljesen kötetlen rögtönzésről, mégis rengeteg lehetőségünk marad az improvizációra. Áttételesen bizonyos népzenei hatások is érvényesülnek muzsikánkban.

- Kik hatottak önre eddig?

- Archie Shepp és John Coltrane. Archie Shepphez az vonz, ahogyan zenéje kitárulkozik, játéka monumentális, mindent betölt, elönt. Coltrane-nál a muzsika szellemi oldala fogott meg, határtalan hit áradt ebből a fájdalmas, ám ellenállhatatlan muzsikából. Aztán van itt még valami: gyerekkoromban egy Debrecen melletti faluban, Földesen éltem, tehát vidékinek mondhatom magam, az élményeim oda fűznek, szeretném, ha az ottani egyszerűség, őszinteség érvényesülne a muzsikámban is.

- Ahogy szólójátékát hallgattam, az volt az érzésem, hogy hatalmas dallamíveket fúj, de sohasem véletlenül, sohasem csak úgy a vakvilágba. Imrovizációi nem esnek, nem folynak szét, hanem valamilyen határozott, már-már sejthető logikai végpont felé tartanak.

- Lehet, hogy így van, de én másképp látom. Sokszor nem vagyok eléggé tudatos, általános műveltségem, intellektusom is foghíjas, s ezt hibámul rovom fel, másrészt azonban nem vagyok agyalós típus, csak abból válogatok, ami a fejemben van, s azt igyekszem valamilyen rám és partnereimre jellemző formába önteni. Amikor játszom, az az érzésem, mint amikor valaki nekifut egy hegyoldalnak, hajszolja magát, egyre feljebb akar keveredni, ám egyszerre csak ott a személyre szóló határ, amin már nem juthat túl.

- És amikor komponál?

- Akkor érzem csak igazán hiányosságaimat! Hogy még csiszolatlan a gondolkodásom, hogy még nem szereztem kellő jártasságot a kompozíciós technikákban. Gyakran csupán egy hangulatot kapok el, lezongorázom, elszaxofonozom, felveszem magnóra, s akkor kezdem faragni a témáról az esetlegességeket. Sokáig tart, amíg megszületik egy darab. Azt hiszem, az intuícióm segít, hogy ilyenkor ne fussak vakvágányra.

- Miből, és hogyan él meg?

- Szerencsémre élettársam szereti és érti, amit csinálok. Ilyenkor nyáron, amikor alig van koncert, az ő keresetéből élünk, ősszel és télen viszont nekem megy jobban. Mindent megosztunk egymással, kölcsönösen segítjük egymást. Lehet, hogy én is hibás vagyok, mert nem rajongok az alkalmi haknikért, de csak olyan zenét tudok játszani, amiben hiszek.

- Az utóbbi időben többször szerepelt a Szabados-együttessel.

- Nem kapaszkodom az „originál” dzsesszbe, s noha szívesen hallgatom, nem bluesokat akarok játszani swinges lüktetéssel. Annak ellenére, hogy Dreschnek hívnak, magyarnak vallom, tartom magam. Közelebbről ez annyit jelent, hogy idevalósi zenét szeretnék produkálni, s kerülni azt, hogy valamelyik nagy amerikai sztárnak legyek az epigonja. Nekem az a legfontosabb, hogy idehaza legyek hiteles, vagyis amikor játszom, akkor a magyar múltból, történelemből, kultúrából töltekezzem, s ne az amerikaiból, tehát álljon ott fedezetül a muzsikám mögött a népi ihletésű hagyományos, archaikus magyar érzéstár. Szabados György szólójátéka döbbentett rá erre, az ő zenei koncepciója legalább annyira kozmikus, mint egy Braxtoné vagy egy Sheppé, s ugyanakkor szuverén, másokhoz nem hasonlítható, magyar zene. Én is olyan magyar csónakban szeretnék evezni, melybe a külvilág beszüremlik ugyan, de nem tölti meg színültig, s nem fenyegeti elsüllyedéssel.

- Egy másik név, akivel már többször is játszott: John Tchicai…

- Az ő játékának is nagy a tere, ő is túl van a virtuozitáson, varázslatos erejével magával tudja ragadni partnereit. Ám alapvetően más világból csöppent ide, ezért a Binder-kvartettnek kellett hozzá alkalmazkodni, ami nem mindig egyezett koncepciónkkal. Mégis úgy gondolom, nemrégiben megjelent közös lemezünk viszonylag jól sikerült.

- Hogyan érzi magát a hazai dzsesszéletben?

- Rosszul. Nyomasztanak a zenészek személyeskedései, hiányzik a baráti odafigyelés, az őszinte érdeklődés, a segítőkész kritika. Nyitottság helyett inkább a rosszindulat, az elutasítás dominál.

- Most minek örülne igazán?

- Az ember nem sütkérezhet csak a saját napjában, kell, hogy idegen napok is világítsanak neki. Örülök, hogy itthon dzsesszt játszhatok, s hogy van egy Debrecen, ahol találkozhatok és muzsikálhatók Tchicai-jal és Szabadossal, de még jobban örülnék, ha egyszer felkapaszkodhatnék egy olyan csúcsra, ahol az én zeném is elszakadhatna tőlem, személyes határaimtól, ha egyszer fölém kerekedve a játékom lendítene a magasba, a magától értetődő természetesség és könnyedség világába, ahol a játék nyűge, gravitációja csupán szimbolikus erejű.

Horváth Tamás

Új Tükör, 1983. szeptember 11.