Kávéházi beszélgetések

Szerző: Szigeti Péter, Jazz Studium No. 15.


Szigeti: Amióta ismerlek, már az első alkalmakkor is volt bennem egy olyan érzés, hogy játszanál is jazzt, meg nem is. És úgy tűnt, hogy ez számodra jó, ispiratív, tehát valamiféle kihívást jelent, amire meg kell adni a feleletet. Nem zavaró ez az ellentmondás?
Dresch: Annyit hallottam arról, hogy a gyerekkor milyen fontos, és utólag valóban így látom én is. Akkor ez engem abszolút nem érdekelt, de egy idő után kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy olyan hatások érik a gyerekembert, amit a saját tapasztalataim szerint harminc éves kora után kezd feldolgozni. Hogy mi mitől van, miért lettem én olyan amilyen? Fontos, hogy az ember kibogozza ezeket, hogy tovább tudjon lépni. Én is kielemeztem magam, és úgy tűnik, hogy zeneiségem gyökere, kulcspontja is itt keresendő. Tudniillik, miután véglegesen pesti gyerekké váltam és a Bartók Béla Zeneiskolába kezdtem járni, már egyértelműen a jazz érdekelt. 18 éves koromban következett be a fordulat, rádöbbentem: Nekem zenésznek kell lennem. Hála a jó Istenek, nem kellett gondolkoznom azon, hogy mi legyek, hanem jött a gondolat: én szaxofonos akarok lenni. És attól kezdve csak azzal foglalkoztam. A jazz utáni érdeklődésemet is a városi létemnek tulajdonítottam. Tehát, ha nem lettem volna városi gyerek, valószínűleg nem találkoztam volna a jazzel, nem szembesültem volna vele, nem érintett volna meg. De ahogy elkezdtem a jazzal foglalkozni, elvégeztem az iskolát és diplomát kaptam, jazzelőadóművész címszóval - persze ettől még nem lettem az, de gondolom azért adták, hogy valaha az lehetek - játszottam a jazzt szívemből, lelkemből, de mindig benne volt valahol egy pont, ami azt sugallta, hogy Misikém jól van, nagyon szép a jazzmuzsika, de mi van a nagyszülőkkel, nagyapáddal, nagyanyáddal, akinek azokat az első lépéseket köszönheted, amiket nagyon fontosnak tartok. Mikor ezt a zenét játszottam nem ők jutottak az eszembe, hanem John Coltrane és a Sonny Rollins, meg a többi fekete zenész, akiket szívemből szeretek és tisztelek, mert nagyszerű zenészek és emberek. Nem hagyott nyugton a hátterem, és otthon mindig próbáltam valami olyan zenét összeeszkábálni, amik a gyermekkorom élményeihez kapcsolódtak. Aztán ezek a csírák lassan fejlődtek bennem, és fokozatosan kettévált a zeneiségem és a tisztán jazz oldala lassan elmerült. Nem mondom, hogy eltűnt, hanem elmerült és megtermékenyített afelé, hogy ugyan én nem akarok tisztán népzenész lenni, mert úgy érzem, hogy nem az a zeneiség, amely engem teljes mértékben mozgat.
 
Szigeti: Jól lehetett érezni az idő múlásával zenédben az érés folyamatát, amikor elkezdtél egyre gyakrabban Erdélybe járni, és hoztad haza a kincseket, és ez azt hiszem mára érett be a zenédben.
Dresch: Ehhez hozzátartozik, hogy az ember megpróbálja megérteni saját kultúráját, átömleszteni magán és aztán az majd elkezd dolgozni benne. De arra nagyon kell vigyázni, hogy ez nem politika, mert lassan az embernek a fal mellett kell mennie a dolgaival, hogy elkerülje. Még egyszer mondom: ez nem politika, ez az életszeretet és az élni akarás. Egyszerűen erről van szó. Az életszeretet és az élni akarás a politikától olyan messze van, mint a bánya a mennyországtól. És az élet élni fog. A politika ellenben állandóan változni fog. Az életszeretet, az alázat és a tisztelet a nagyszerűség felé azonban mindig változatlan marad és én ebben a szellemben szeretnék tevékenykedni. Erre rá lehet aggatni, hogy politikus vagy "tudomisén mi", de ez majd leesik róla.

Szigeti: Én azt hiszem, hogy azonnal leesik, legalább rólad. Hála Istennek, mert a politika ugyanis annyi roncsolást okoz mindannyiunk életében. De tőled tényleg jókedvre lehet derülni és valami olyan természetességgel ténykedsz, ami valóban nem politikus. Te valóban nem vagy politikus alkat, és nagyon nehéz dolga van annak, aki be akarja magyarázni abba, hogy azért játszol erdélyi fogantatású zenét, mert az most aktuális, mert az most politikus, Uram bocsá (netán még divatos is). Én magam részéről tudom, hogy ez nem mostantól létezik, hanem már jó pár éve indult. Számomra ez észrevehető volt szinte azóta, hogy hangszeren hallak. Emlékszem még az első Kisörspusztára, amikor neked az Istennek sem akaródzott azokat a betanult számokat játszani, azokat a jazzdarabokat, amik az akkori repertoárba tartoztak, hanem helyette jött minden a világon. Magyarnóta, indulók, meg mit tudom én mi minden. Ez mégsem volt valami zagyva keverék, hanem összeállt, csak akkor még nem volt meg hozzá az intellektus és a gyökerekből való táplálkozás.

Szigeti Péter
Jazz Studium No.15, 1989



Vissza az előző oldalra