Dresch Mihály a hazai zenei élet kultikus figurája, akinek minden új albuma ünnepi esemény. Szándékosan nem csupán a jazz világáról beszélek vele kapcsolatban, hiszen zenéje olyan magaslatokat ostromol, ahol már nincs jelentősége a műfaji besorolásnak. Ezen a szinten már lényegtelen a virtuozitás – mely másoknál olykor magamutogató – nem szempont az eladhatóság. Itt már csak a spiritualitás, a kijelölt elvek követése a fontos. Sajátos zenei világa egyszerre jazz és népzene, a bartóki örökség improvizatív folytatása. A folklórból jazzt kreáló Dresch-jelenség nem az internacionális jazz idióma világzenei divatjának terméke, hanem a népzene mélyebb szellemiségéből fakadó saját belső világ visszatükröződése. Ahogyan egy interjúban megfogalmazta, mindig magának játszik, ettől őszinte és hiteles, karizmatikus és felemelő. Dresch művészetének szilárd pontja tehát a népzenei gyökerekhez való kötődés, legyen az magyar, román, macedón vagy indiai. Mestere Szabados György fogalmazta meg azt, hogy „a népzenék mélyén valami közös zenei őstenger található”. Misi az anyanyelvűség természetességével használja fel más népek szellemi kincseit és építi be őket saját művészetébe, melyben az alaphang a magyar zenei dialektus és jazz. Legújabb lemezén – mint tucatnyi korábbi albumán is – a maga választotta úton halad tovább: csak tiszta forrás(ok)ból merít. Mindössze öt darab alig 40 percben, mégis katartikus élmény. Misi fúvós arzenáljából ezúttal basszusklarinétozását emelném ki, valamint négy vendégművész szereplését: Lajkó Félix hegedű-, Csoóri Sándor Sündi és Brasnyó Antal brácsa-improvizációit, valamint Szabó Péter tablajátékát (az indiai zenét integráló Prana című számban).
Dresch Mihály a hazai zenei élet kultikus figurája, akinek minden új albuma ünnepi esemény. Szándékosan nem csupán a jazz világáról beszélek vele kapcsolatban, hiszen zenéje olyan magaslatokat ostromol, ahol már nincs jelentősége a műfaji besorolásnak. Ezen a szinten már lényegtelen a virtuozitás – mely másoknál olykor magamutogató – nem szempont az eladhatóság. Itt már csak a spiritualitás, a kijelölt elvek követése a fontos. Sajátos zenei világa egyszerre jazz és népzene, a bartóki örökség improvizatív folytatása. A folklórból jazzt kreáló Dresch-jelenség nem az internacionális jazz idióma világzenei divatjának terméke, hanem a népzene mélyebb szellemiségéből fakadó saját belső világ visszatükröződése. Ahogyan egy interjúban megfogalmazta, mindig magának játszik, ettől őszinte és hiteles, karizmatikus és felemelő. Dresch művészetének szilárd pontja tehát a népzenei gyökerekhez való kötődés, legyen az magyar, román, macedón vagy indiai. Mestere Szabados György fogalmazta meg azt, hogy „a népzenék mélyén valami közös zenei őstenger található”. Misi az anyanyelvűség természetességével használja fel más népek szellemi kincseit és építi be őket saját művészetébe, melyben az alaphang a magyar zenei dialektus és jazz. Legújabb lemezén – mint tucatnyi korábbi albumán is – a maga választotta úton halad tovább: csak tiszta forrás(ok)ból merít. Mindössze öt darab alig 40 percben, mégis katartikus élmény. Misi fúvós arzenáljából ezúttal basszusklarinétozását emelném ki, valamint négy vendégművész szereplését: Lajkó Félix hegedű-, Csoóri Sándor Sündi és Brasnyó Antal brácsa-improvizációit, valamint Szabó Péter tablajátékát (az indiai zenét integráló Prana című számban).