Egyenes zene – egyenes beszéd

Dresch Mihály, az ismert szaxofonos volt a Debreceni Jazzbarátok Körének vendége legutóbb. Ezúttal nem csak a muzsika kedvéért hívták meg, hanem egy közvetlen hangulatú beszélgetés kedvéért is. Ismervén elmélyült, nem túlságosan közvetlen természetét ez járt ugyan némi kockázattal, de hangszereit is magával hozta, így végső alternatívaként megmaradt a szólókoncert lehetősége is.

A nyitáshoz, az oldódáshoz egy kis szoprán szaxofonos muzsika adta meg az alaphangulatot. Gyöngy Péter a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok Művelődési Irodájának vezetője, s egyben a beszélgetés vezetője, a kezdetekről, a muzsikához való közelkerülésről kérdezte az előadóművészt. Mint megtudhattuk, Dresch Mihály édesanyja földesi születésű. A Debrecentől negyven kilométerre fekvő faluban töltötte kisgyermekkorának egy részét, mivel a fővárosban dolgozó szülei a nagyszülőknél helyezték el, mint sokakat akkoriban. Itt már gyerekfejjel találkozott a még élő, falusi muzsikálással. Sándor napján keresztapja zenészeket fogadott, de lagzikban is gyakran megfordult keresztanyja révén, akit szakácskodni hívtak, s még citerát is készített magának. Szívesen emlékezett vissza az úgynevezett „tanyázásokra” is, amikor a földekre, kertekbe igyekvő emberek munka közben még muzsikáltak, énekeltek.

Budapesten aztán beírattatta magát szüleivel a zeneiskolába, zongora-tangóharmonika szakra. Gépipari szakiskolába járt ugyan, de már érezte, hogy a zenével fog foglalkozni, így később a dzsesszmuzsika felé fordulva – két év előtanulmány után – jelentkezett a dzsessztanszakra, ahol 1979-ben diplomázott. Már a dzsesszre hangolódva került az akkoriban virágkorát élő táncház mozgalomba. A nyolcvanas években különösen a Molnár utcai táncházban idéződtek fel gyermekkori népzenei élményei, így kezdte szinte természetszerűleg ötvözni a két muzsikát. Ezt, persze csak utólag tudta megfogalmazni magának. Mint mondta, a két műfaj ötvözésében nincs semmi különös, hisz a dzsessz is ősi, népzenei gyökerekből ered. Ezek a muzsikák ráadásul folyamatosan alakulnak, fejlődnek. Duke Ellington „magyarosan” interpretált In a Sentimental Mood-ja támasztotta alá később állításait.

A dzsessz- és a folkmuzsika közönségének, népszerűségének csökkenésével kapcsolatosan elmondta, hogy ez valóban nem „trendi” zene, de amiből kevés van az épp ezért értékesebb, hiszen unikumnak számít, s az értők jobban oda is figyelnek rá. – Igazából háború van, kulturális háború – fogalmazott Turi Gábor dzsessz-szakíró felvetésére reagálva, aki felidézett egy újságcikket. Turi Gábor elmondta, felháborítónak tartja, hogy a szerző a modernség nevében igyekszik bagatellizálni Dresch munkásságát, csak azért mert nem szereti, nem érti és félre magyarázza. Bár Dresch nem akar harcolni, de – mint válaszában fogalmazott –, amit csinál azzal végső soron mégiscsak részt vesz ebben a kulturális harcban.

A közönség kíváncsi volt Dresch és Szabados György munkakapcsolatára is, hisz együttműködésük több, ma már legendás felvételen is hallható. Dresch elmesélte, hogy fiatalon, koncerteken hallotta Szabadost játszani, s egy alkalommal odament hozzá, mondván, hogy ő is szaxofonozik, és ha szükség lenne egy szaxofonosra, esetleg szóljon neki. A mester jót derült ezen az őszinte megnyilvánuláson – akárcsak az est hallgatósága –, de két év múlva valóban meghívta Adyton nevű zenekarába, majd a MaKUZ-ba (Magyar Királyi Udvari Zenekar). Szabados szokása az volt, hogy zenésztársaival elmélyült beszélgetéseket folytatott – így hangolódtak rá valamennyien a közös zenélésre, különösebb instrukciók nélkül. A free dzsessznek ez a formája az utóbbi években nem áll már annyira közel Dresch-hez, mint mondta, kissé belefáradt. Zenésztársaival azonban mindig is közeli, baráti viszonyban volt. Ez adja meg azt a fajta szabadságot, hogy sokszor előzetes műsoregyeztetés nélkül lépnek színpadra.

Gyimesbe egy megszállott barátja révén kezdett ő is járni, s az ottani zene a szíve csücske lett. El is játszotta hatlyukú furulyáján a „Hajnal hasad csillag ragyog” kezdetű dalt. Mint megtudhattuk, a mértékletes borfogyasztást jó módszernek tartja a muzsikálásra való ráhangolódáshoz. Az alkalmat megragadva Grégász Miklós a Debreceni Jazzbarátok Köre nevében át is adott neki egy szépen csomagolt üveget, taps kíséretében.

Dresch kifejtette, hogy számára a zenélés az imához hasonló rítus. A hitével, szellemi útjával kapcsolatos kérdésre nem érezte magát méltónak Istenről beszélni, hisz – mint mondta – ugyanolyan gyarló ember, mint mások. Azt azért leszögezte, hogy az Úr éppen azért küldte Jézust, hogy gyarlóságainktól megszabadítson. A spirituális irányultságú, jó muzsikától a zenész is és a közönség is feltöltődik. Erről adott tanúbizonyságot basszus klarinétjával a Csáth Géza ihlette A varázsló kertje című kompozíciójával, mely hosszasan hullámzó, körlégzéses spiráljaival tette emelkedetté a zárást.

 Héty Péter
Debrecen Online, 2008. november 17.
www.deol.hu