Dresch Mihály: Fuhun

Napok óta hallgatom a korongot, és próbálom az első mondatot megfogalmazni. Amikor Maloschik Róbert először felvázolta ötletét, hogy magyar muzsikus lemezéről kellene cikket írni, kicsit megijedtem a feladattól, jelen pillanatban viszont az egyetlen problémám az, hogy nem tudom,mit írhatnék, ami még nem hangzott el, vagy lett leírva Dresch zenéjével, játékával kapcsolatban. Hiszen akárhogy is nézzük, nem újdonság (különösen a jazzma.hu olvasói számára), hogy Dresch Mihály a magyar jazz egyik legnagyobb egyénisége, akinek játéka úgy nyűgözi le hallgatóját, hogy közben mentesül mindenfajta exhibicionista megoldástól vagy klisétől. Megfoghatatlan bensőségesség és őszinteség jellemzi ezt a zenét, mely mögött mégis egy tökéletes intellektus tudatosságával létrehozott zenei nyelvezet áll. Ez a nyelvrendszer pedig , miközben egyaránt merít a magyar népzene különböző rétegeiből és a jazzből, mégis teljesen sajátos világot hoz létre. Azt hiszem, ezt mindenki tudja, akit valaha megérintett Dresch muzsikája, így sajnálattal kell értesítenem a kedves olvasót, hogy ma sem fog tőlem újabb gondolatokkal gazdagodni. Ennek ellenére miért írtam le mindezt én is, valószínűleg már többszázadjára? Mert a dolog lényege pont ebben van. Ha jól számolom, 1985 óta ez nagyjából a huszadik, a szaxofonos saját neve alatt kiadott lemez. Ha egy előadó ilyen tisztes számig eljut lemezek tekintetében (különösen a magyar jazz viszonylag szűk felvevőképességű “piacán”) , az minden bizonnyal azt jelenti, hogy a hallgató valami olyat kapott, ami miatt úgy érzi, a következőt is feltétlenül hallania kell majd. Viszont ha mindez úgy történik, hogy eközben az album tárgyát képező muzsika fundamentuma tulajdonképpen ugyanaz a tökéletes koncepció (ez nem azt jelenti, hogy a zene nem változott, vagy nem lett még kiforrottabb) , mint az első lemezeknél, és bennem, mint mai huszonévesben ugyanazokat a gondolatokat ébreszti ez az album, mint a húsz évvel ezelőtti hallgatóban a húsz évvel ezelőtti lemez (ezt akkori írásokra alapozom), az ennél még többet jelent. Azt jelenti, hogy Dresch olyan stílust hozott létre, ami kortól függetlenül aktuális tud lenni mindenki számára. Ez pedig igen keveseknek adatik meg.

Néhány gondolat a lemezről. A "Fuhun” erdő színeiben pompázó,véleményem szerint igen harmonikusra sikerült borítója (Kiss Dóra munkája) egyszerre sugároz letisztultságot és mozgalmasságot, mely előrevetíti mindazt, amit a lemezt hallgatva is tapasztalunk majd. Belül fotók , egy rövid leírás és fotó a lemez címéül is szolgáló hangszerről (erre még kitérek), valamint a tíz felvétel közül sorban a nyolcadik “Magos” című Dresch szerzemény dalszövege, melyet maga a szaxofonos énekel. Azt hiszem, számomra talán ez a szám tette a legnagyobb benyomást, Bartók József gyönyörű nagybőgő bevezetőjével és a “dum-dum zene” helyett a madarak énekét visszasíró népdal-hatású énekkel , illetve több fantasztikus improvizációval, páratlan metrumokkal a lemez talán legmonumentálisabb darabja

A felállás változott az előző lemez óta, Szandai Mátyás bőgőst Hock Ernő váltotta. Az energikus , ritmuscentrikus basszusjáték tökéletesen illeszkedik a három másik, régóta együttjátszó muzsikus hangzásához. Mintha- de ez lehet, hogy csak az én téves észrevételem- a szokásosnál egy fokkal több afrikai ritmikai elem került volna bizonyos számokba (például a “Nyitogató” hatos osztású része,ahol fuhunra vált a szaxofonról,vagy a “Legényes” többször is visszatérő alap osztinátója) , ami azonban inkább teszi még kontrasztosabbá és izgalmasabbá a muzsikát, minthogy kioltaná a továbbra is döntően meghatározó kárpát-medencei hatásokat.

Vannak persze autentikus hangvételű darabok is, mint például a dűvő-szerű kíséreten alapuló “Öregház Ballada”, melyből két verzió is felkerült a lemezre. Az egyik verzióban Csoóri Sándor Sündi brácsázik, itt Dresch tenorszaxofonon játszik. A másik fuhunnal lett felvéve, és itt két vonós, Szabó Attila hegedűs és Kunos Tamás brácsás működik közre. Van egy népdal feldolgozás is, az “Amott legel”, melyet egy hatalmas ívekből álló szopránszaxofon szóló koronáz meg. Három felvételben, az “Annás”-ban, az “Elveszett férfiak-ban”, és a lemez címadó darabjában, a “Fuhun”-ban, ez a különleges hangszer, amit már említettem, igazán meghatározó szerephez jut. A fuhun Dresch Mihály saját fejlesztése, egy fém mechanikával (billentyűkkel) ellátott, kromatikus, gyalogakácból készült, nagyszerű hangú furulya, melyet a szaxofonos már régebb óta használ, folyamatosan javítgat, most azonban úgy tűnik elkészült a végleges verzió, és levédetésre került.

Összegezve a  hallottakat, azt mondhatom, hogy akit picit is vonz Dresch Mihály muzsikája, az ne habozzon beszerezni a korongot, aki pedig eddig valamiért nem mélyült el benne , annak itt az alkalom: egy hihetetlenül kiforrott, letisztult hangzást kap a hallgató, a zenekartagok sziporkázó formában játszanak, az illusztris vendégseregről( Borbély Mihály - altszaxofon, Csoóri Sándor Sündi - brácsa, Szabó Attila - hegedű, Kunos Tamás - brácsa, Bartók József - nagybőgő) nem is beszélve.  Túl sok mindent nem is tudok hozzátenni , mint a jazzma.hu-n mostanában szlogenné vált két szót: “Vote Misi!”

Meleg Tamás

JazzMa, 2011.10.19.